Victoria Schwab: The Near Witch - Egy regénylakás könyvei Victoria Schwab: The Near Witch - Egy regénylakás könyvei
Friss posztok:

Victoria Schwab: The Near Witch

Írta: Gretty | 2011. október 7., péntek | 22:06

Fülszöveg: A Near-i boszorkány csak egy ősrégi történet a gyermekek rémisztgetésére. Ha a szél szólít éjszakánként, nem szabad hallgatnod rá. A szél magányos és mindig társaságot keres. És nincsenek idegenek Near falucskában. 
Ezek azok az igazságok, amiket Lexi egész életében hallgatott. 
De amikor egy idegen, egy fiú, aki elhalványul akárcsak a füst, egy éjjel feltűnik az otthonuk melletti ingoványban, tudja, hogy legalább az egyik nem érvényes már többé. Következő éjjel a gyermekek elkezdenek eltűnni ágyaikból, és a titokzatos fiú azonnal gyanúsított lesz. Mégis ragaszkodik ahhoz, hogy segítsen Lexinek. És a lánynak valami azt súgja, hogy bízhat benne.

Ahogy a gyerekek utáni kutatás fokozódik, Lexinek rá kell jönnie, hogy a boszorkány több lehet, mint egy egyszerű esti mese, a szél úgy tűnik, hogy éjszakánként a falakon keresztül beszél, és hogy a névtelen fiúnak különös története van.

Részben tündérmese, részben szerelmi történet Victoria Schwab első regénye, mely teljesen eredeti, mégis fájdalmasan ismerős: egy dallam, melyet rég hallottál már, egy suttogás, mely a széllel száll, és egy álom, melyet sosem felejtesz majd el.


A kezembe akadt, mert…
a Goodreadsen meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Valahogy hatalmába kerített az érzés, hogy ez lesz az én első angol nyelvű olvasmányom. És mivel a Bookdepoval már jó ideje szemezek, így a tettek mezejére léptem.

Közös történetünk:
Nem is választhattam volna jobban, mert igen barátságos – 282 oldalas – mérettel rendelkezik. Magamnak két hetet adtam az olvasásra, ám ennek csupán a fele kellett, mert a 11. fejezettől igazán elkezdett berántani a történet. Alig akartam lerakni, még akkor is, ha már fájt a szemem.

Egyébként a borító és a fülszöveg alapján teljesen másféle történetre számítottam. Kicsit aktívabb boszorkány jelenlétre, kicsit több ismerős meseelemre, kicsit… nem is tudtam/tudom, hogy mire, egyszerűen csak másra.

Az első két fejezetnél szenvedtem is vele egy kicsit, de ez a tapasztalatlanságomnak köszönhető, nem a regénynek. Még kezdő idegen nyelven olvasóként is rögtön feltűnt, hogy eszméletlen sok hangulatfestő szót használ az írónő, így beleestem abba a hibába, hogy szó szerint elkezdtem fordítást csinálni a könyvhöz. Három nap után még mindig alig haladtam, az újra és újraolvasott, ám már tökéletesen fordított részek elkezdtek untatni. Különben is annyi szót szótáraztam ki, amennyit a gimi 4 éve alatt nem. Nem azért, mert annyira sok ismeretlen lett volna, pusztán csak elbizonytalanítottam magam.
Először csak a teljesen ismeretlen szavakat, oldalanként kb 4-5, aminek 60-70 százaléka melléknév volt. Aztán azokat is, amiket alig használtam eddig, vagy itt bővült a jelentése számomra. A végén már szinte minden szót ellenőriztem, persze teljesen feleslegesen.
(Ha jobban belegondolok… nyugodtan lehetett volna angol nyelvű „kötelező” a suliban, hogy segítsen a nyelv gördülékeny használatát elsajátítani. Sokkal jobb volt így magamban fordítani, mint az összefüggés nélküli mondathalmazokat anno. Mennyivel élőbb, szebb így az angol nyelv, mint az iskolai, már-már motorikus feladatoknál. Hogy aztán ne is említsem azt, hogy nem csak a szótanulás könnyebb így, de a kifejezések, szókapcsolatok szövevényes világának megértése is.)

Végül összekaptam magam, és „nekiestem” a könyvnek anélkül, hogy minden ismeretlen szónál fordításért kapkodtam volna. És ment, és értettem, és elkezdtem piszkosul élvezni. Van a könyvben körülbelül 15-20 olyan szó vagy kifejezés, ami elejétől a végéig jellemzi a könyvet, így gyakorlatilag megéltem az első két fejezetben kiszótározott és a már eleve meglévő szókincsemből. Ha valamit nem is értettem hirtelen, akkor sem estem kétségbe, mert általában a bekezdések végére összeállt a kép. Akkora sikerélmény volt tehát a könyv, hogy nem tudom nem imádni.

De lássuk a történetet:
Near falucska lakói tisztes, egyszerű emberek, egyszerű szakmákkal, egyszerű gondolatokkal, tele szeretettel és... előítéletekkel! Itt él Lexi is édesanyjával és ötéves húgával Wrennel egy faluszéli házikóban, megfejelve az apai nagybácsival, aki a családfenntartó halála óta igyekszik gondjukat viselni.

Az élet e közeli falucskában igen egyszerű! A közügyeket a három vénből álló Tanács dirigálja, a Protector – amolyan helyi rendőrfőnök – segítségével, aki történetesen Otto, a nagybácsi. Emellett az asszonyoknak általában az a dolguk, hogy valamivel elfoglalják magukat, a gyerekeknek meg hogy játszanak, és szépen cseperedjenek. (Megjegyzem e világ bigottsága nem is itt érezhető igazán!) Itt mindenki ismer mindenkit, mindenkinek megvan a helye és dolga, nem mellékesen pedig önálló gondolatnak helye… hát inkább nincs. Vagy ha van, akkor csakis a falu szélén, ahol a Thorne nővérek vagy Lexiék laknak.
Főhősnőnk a szimpatikus, falusiaktól eltérő világnézetét édesapjától örökölte, aki nem csak a favágásra, nyomkövetésre és természetjárásra tanította meg, de az előítéletektől mentes gondolkodásra is. A boszorkányok meg ugyebár eleve szabad gondolkodók.

Ebbe az idilli állapotba zavar bele a névtelen idegen, aki a történet kezdetén feltűnik, majd eltűnik a falu határában. Van is másnap nagy zűrzavar, hisz az idegenektől jobb félni, mint megijedni. Lexi persze nem osztja teljességgel ezt a nézetet, így miután meggyőzte magát, hogy amit éjjel látott, nem káprázat volt, útra kel, hogy kiderítsen mindent a fiúról, akire végül a Thorne boszorkányok, Magda és Dreska házában lel rá.
Ekkor még túl sokat sajnos sem neki, sem nekünk nem sikerül megtudnunk, hisz a nevenincs fiút titokzatosság lengi körül, s egy kevéske fájdalom is. Azért neve mégiscsak lesz – Cole – de az igazit nem is tudjuk meg soha. :(

A titokzatosságtól függetlenül, vagy épp azért, Cole karaktere igencsak jóra sikeredett. A könyv feléig agyaltam a srácon, és bár volt egy-két tippem, hogy ki ő, mi ő, nem esett le addig, amíg meg nem vallotta a lánynak. (Ráadásul én másra tippeltem volna.) Sőt, még a történet előre haladtával is meg-meggyanúsítottam szegénykémet néha ezzel-azzal.

És ha már a titokzatosságnál tartunk: A hallgatásban, és a 'mondok is valamit, meg nem is' stílusban a boszorkányok verhetetlenek! Egyszerre frusztrált és mosolyogtatott meg, hogy alig mondanak valamit szegény lánynak, és többnyire azt is rébuszokban teszik. Persze ez csak még jobban erősíti a 'bármi lehet' hangulatot.

Ugyanis Cole látogatásának második éjjelén egy kisfiú nyom nélkül eltűnik az ágyából. Majd minden egyes éjjel újabb és újabb kisgyerek válik köddé.
Mi sem természetesebb, hogy a falu köztiszteletben álló férfijai keresésükre indulnak, melyből Lexi sem akar kimaradni. Ám nem olyan könnyű tinédzser lányként érvényesülni Near-ben. Születik is nem egy konfliktus közte és nagybátyja között.
S ez volt az a pont, ahol megdöbbentem magamon. Ahogy olvastam hősnőnk magán akcióit, azt vettem észre, hogy szimpatizálni kezdtem a nagybácsival. Mert oké, hogy a lány apja vadász volt, és sok mindenre megtanította, azért Lexi mégiscsak 16 éves. De evidens, hogy neki kell kinyomozni az eltűnéseket, mert ő mindent jobban tud. Nem is értem, hogy miért van fennakadva azon, hogy a nagybátyja nem örül mindennek. Lehet, hogy öregszem, de először értek egyet a felnőttel egy ilyen könyvben. :)

Igaz az eltűnt gyermekek felkutatására indított csapat hamar kudarcot vall nyomok és bizonyítékok hiányában. Ez azonban senkinek nem jelent gondot, hisz az idegen tökéletes bűnbak, bizonyítékot meg bármikor könnyedén lehet gyártani. Az, hogy a gyerekek hol lehetnek, az a történet előre haladtával Lexin és Cole-on kívül már úgy tűnik, hogy senkit sem érdekel. Sokszor éreztem azt, hogy akármennyire is igazat adok Ottonak, a csatlósait szívesen képen törölném.

Aztán Schwab a történet felétől még inkább elkezd homályosítani, – a létező legjobb értelemben persze – hogy míg egyszer azt hiszem, hogy tudom mi a megoldás, a következőben már megint elém tár valamit, amitől elbizonytalanodom.
Úgyhogy hagyján, hogy szépen ír, de még jól is. Izgalmas volt, festői leírásokkal, és külön tetszett, hogy míg nyomoznak a fiatalok, lassan megismerjük múltjuk darabkáit, ami nem csak hozzátesz a jellemükhöz, de arra is jó, hogy elbizonytalanítson, hogy ki ártatlan és ki nem.
Gyanakodtam én a könyvben szinte mindenkire hosszabb vagy rövidebb ideig. Volt, akit utáltam, volt, akit szerettem, volt, akinél egyszer így, egyszer úgy voltam. Bár élek a gyanúval, hogy magyarul olvasva talán hamarabb helyre teszem magamban a szereplőket, de ki tudja…

Az eltűnések okának és módjának felderítése szerencsére nem az utolsó oldalakon lett összecsapva, sőt! Szépen felépített volt az egész, a vége felé egy olyan jelenettel, amit titkon már korábban is "kívántam" szinte, de egyáltalán nem hittem volna, hogy az írónő meg meri lépni. Mondjuk durvább, már-már morbidabb dolgokat is el tudtam volna képzelni, de azt már igazán nem várhattam el tőle.

Míg az elején egy tanulságokkal teletűzdelt mesének tartottam a regényt, (tudjátok: az előítélet rossz, a bizalom jó, éjjel ne menj ki a házból… és hasonlóak) úgy a végére már teljesen elbizonytalanodtam abban is, hogy hány éves kortól merném ezt gyerek kezébe adni. Az az igazi Grimmes – nem a lájt Grimmes – hangulat, ahol összemosódik a mese a valósággal, s talán a jó a rosszal is kicsit. Már-már hátborzongató!

Egyetlen egy bibi volt vele…

Sajnos szúrta a szemem az ilyen könyvek legfőbb eleme: az első – és általában örökké is tartó – szerelem. Alapvetően jól tűröm a young-adult szerelmi szál kidolgozatlanságát, de ami itt volt… hát az még nekem is kevés volt.
A regény hét napot ölel fel, és ők ez idő alatt ismerik meg a másikat, építik ki a bizalmat és találnak egymásra. Illetve hamarabb. És megint csak azt tudom mondani, hogy értem én, hogy egy 16 éves lány hogyan lehet szerelmes ilyen könnyen, na de hogy a fiú is? Még ha komolyabb is az átlagnál, nekem akkor sem fér a fejembe, hogyan lehetnek ennyire erőteljes érzései ilyen rövid ismeretség után. (És igen, tudom, hogy nagyon negatívan állok a férfiakhoz, de akkor is!)

A bizalmat körülbelül ezzel el is intézték:
„­- Do you trust the sisters? - I do.- And do you trust me? he asks. I take a step toward him. - I do.”
Ez is már többnapos "ismeretség" után hangzott el.

De egyébként akárhogy is károgok, az első csókjuk olyan kis romantikus volt. ;) A történet maga élvezetes, az írásmód roppant kifejező, hangulatábrázoló, és úgy eleve tipikus young-adult regényes.

Kiadó: Hyperion

Borító: Gyönyörű szép élőben (is), de igazándiból semmi köze a történethez.

Kedvenc karakter: Wren és Otto. Ja és persze a nők, akik mikor kellett, a sarkukra álltak.

Anti karakter: BoTyler meg az összes többi szűkagyú falusi.

Világkép: Imádtam, belesüppedtem, elmerültem. Gyönyörű szépen leírt táj, karakterizált szereplők, meseszerű, de misztikus hangulat. Az atmoszférája boszorkányosan jó!

Értékelés:

Én itt vettem a sajátomat:
buy the book from The Book Depository, free delivery
Ha tetszett a poszt, oszd meg másokkal is!

0 megjegyzés:

Ne tartsd magadban...

Mondd el bátran a véleményed!

Ha vinnél valamit, merthogy nem közkincs ám ez itt...

Creative Commons Licenc
Gretty Gretty szerint a világ - Egy regénylakás könyvei című műve Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! 3.0 Unported Licenc alatt van.
DMCA.com .

Ha üzennél...

Név

E-mail *

Üzenet *

Vendégszerepléseim a Klubrádió (95,3) Bemutatópéldány című műsorában, ahol Tímár Ágnessel beszélgetünk könyvekről.
.
 
Support : Creating Website | J. | Mas
Proudly powered by Blogger
Copyright © 2010-2013 Egy regénylakás könyvei - All Rights Reserved