Junot Díaz: Így veszíted el - Egy regénylakás könyvei Junot Díaz: Így veszíted el - Egy regénylakás könyvei
Friss posztok:
Főoldal » , , , , » Junot Díaz: Így veszíted el

Junot Díaz: Így veszíted el

Írta: Gretty | 2013. április 14., vasárnap | 10:26

Nem vagyok rossz ember. Tudom, hogyan hangzik ez – védekező, gátlástalan –, de igaz. Olyan vagyok, mint mindenki más: gyenge, tele hibákkal, de alapvetően jó.
Fülszöveg:
Junot Diaz kötete egymáshoz kapcsolódó történetek füzére, melyek középpontjában a szerelem áll, csak épp más-más jelzővel: szenvedélyes, tiltott, haldokló, anyai. A szerelem pedig maga is „idegen” egy idegen földön, hiszen New Jerseybe szakadt dominikaiak közösségében járunk, akik gyötrelmesen próbálják összekapcsolni a két világot, hogy életteret találjanak maguknak. Az energikus és ötletes, gyengéd és humoros szöveg elénk tárja az emberi szív határtalan sóvárságát és elkerülhetetlen gyengéit.

A fenti idézet természetesen nem jellemzi teljesen helytállóan Díaz könyvét.
Úgy értem, jó, nagyon is, talán kicsit gátlástalan is valahol, esetleg van benne egy kis védekezés is, de hogy gyenge lenne, vagy tele hibákkal... Na, az már egyáltalán nem mondható el róla.
Fájdalmas. Talán ez a szó jut eszembe legelőször, ha végiggondolom az olvasottakat. És azt hiszem legvégül is. A kettő között meg millió gondolat.

Az Így veszíted el a dominikai-amerikai író harmadik kötete, amolyan laza szerkesztésű regény, ahol a főszereplő, Yunior életébe nyerünk bepillantást, mintha az egész egy kirakós lenne, amit nekünk kell összeraknunk, mert ha egyben kapnánk, talán el sem bírnánk a súlyát.

Nem vagyok feltétlen híve a kortárs szépirodalomnak, alapvetően csínján bánok vele, de persze azért időről-időre próbálunk kapcsolatot teremteni egymással. És Díazzal nem volt nehéz dolgom, sőt, nagyon élveztem a közös pillanatokat.
Az sem ingatott meg ebben, hogy az a szubkultúra, az a világ, amiről ír, alapvetően nagyon távol áll tőlem, és nagyon remélem, hogy úgy eleve az országtól. (Bár talán sajnos mégsem, ha alaposabban belegondolok.)
© Victoria Will, The Daily
Mégis, számtalan ponton kapcsolódtunk, rengeteg kínosan ismerős vonást véltem felfedezni. Egyszerre végtelenül távoli az, amiről ő ír, és nagyon is közeli, mindennapi. Emberi.
Ez egyaránt igaz a stílusára, és a mondanivalójára.

Azt hinné az ember, ha meglátja az író konszolidált fizimiskáját, hogy egy magas irodalmi művet kap - ez igaz! - a kezébe, nagyon entellektüel téma megközelítéssel - valahol igaz -, választékos félrebeszéléssel - piszkosul nem igaz!-, pedig a valóság nem is állhatna távolabb ettől.
Díaz minden, csak nem alakoskodó, bátran kimond bármit, amit csak gondol, láthatóan nincs számára tabu, vagy szégyenkezésre, elmismásolásra okot adó téma, szavai pedig felérnek egy-egy arculcsapással, ha valaki azt hiszi, hogy az utca, a gettó nyelvét nem lehet fogyaszthatóan bevinni a könyvekbe.
Még jó, hogy nem vezet önismereti csoportot, és könyvével a kezünkben a négy fal között vethetünk számot önmagunkkal, különben kemény pillanatok várnának ránk.
Anyád úgy gondolta, hogy ha egy nőnek nincs gyereke, az hatalmas elemi csapás.
Lehet, hogy egyszerűen nem szereti a gyerekeket.
Senki nem szereti a gyerekeket, biztosított anyád. De ez nem jelenti azt, hogy nincs gyerekünk.
A történetek Yunior életének egy-egy epizódját fedik fel előttünk, fittyet hányva a kronológiai szerkesztésre, ezzel is fokozva az elemi erejét a lelki káosznak, ami a szereplőkben dúl.
Szó van itt zátonyra futott párkapcsolatokról, szerelemről, anya-fia, apa-fia kapcsolatról, szinte a teljes palettát végigjárjuk, de a kusza emberi érzelmek mellett megjelennek kemény témák is. Bátran ír a droghasználatról, a bevándorlók beilleszkedési problémáiról, a halálról, de még olyan tabu témákról is, mint a liliomtiprás. (S bizony, pont azért a részét nyerte el nemrég a legrangosabb, s egyben legnagyobb pénzösszeggel járó The Sunday Times EFG Private Bank Short Story Award-ot.)
S látszólag teszi mindezt könnyedén, szinte félvállról, bár ez senkit nem vezet tévútra, minden pillanatban egyértelműen kitűnik, hogy az elviccelt terelés a túlélési ösztön része, hogy ne bolonduljanak bele az élet megpróbáltatásaiba.

Yunior, és családja, a körülötte élők, mind-mind bevándorlók, akik New Jersey gettó negyedében élnek, próbálnak boldogulni, vagy csak túlélni, annak a felfedezésnek a fényében, hogy Dominika sem rosszabb hely, mint az Egyesült Államok, csak legfeljebb, már van folyóvíz, de a magány, a reménytelenség, bárhová mennek, ugyanúgy kísérti őket.
És ettől olyan elborzasztó az élet, amiről Díaz is ír. Nem csak a szegénység a probléma, vagy a betegségek… a megkülönböztetés (talán nevezhetjük rasszizmusnak). Nem! Az a borzasztó, amit ezek a dolgok az ember lelkével tesznek. Hogy bezárnak bennünket egy elszigetelt világba, amit mi teremtünk magunknak, amiben elhisszük, hogy nem érünk annyit, mint más, hogy a hibáink alapvetően a gének hozadéka, ellene tenni semmit nem tudunk, hogy bármit is teszünk, az élet kilátástalan és rossz, és mi szenvedni fogunk. Egyszer… így, vagy úgy, de teljesen bizonyosan.

És ez így van, mert ezt a valóságot teremtjük meg magunknak minden pillanatban, vagy legalábbis majdnem mindben, s ez hatványozottan igaz volt a nyolcvanas években a dominikai bevándorlókra.
Megdöbbentett, és egyben mély szomorúsággal töltött el, hogy ezek az emberek, akik ugyanolyanok, mint bárki más, tök mindegy, hogy milyen nyelvet beszélnek, milyen színű a bőrük… sucionak tartják magukat, apelláta nélkül, a nők beérik azzal, hogy kurvák, s bár minden egyes napjuk arról szól, hogy tegyenek azért, hogy kitörjenek a nyomorból, valójában önmagukat tartják bezárva ebben a címkében.

Nem azért magányosak, mert kiszakadtak a jól ismert otthoni közegből, nem azért szerencsétlenek, mert a ”fehérek” nem kezelik egyenlőként őket, vagy mert mindenki egy darab szemétként kezeli őket, hanem azért, mert ők maguk kárhoztatják erre  reménytelenül önmagukat.
Várod a pillanatot, hogy már ne gondolj az exedre egyáltalán. A pillanat azonban nem jön el.
Megkérdezel minden ismerőst: Általában mennyi ideig tart, míg az ember túlteszi magát az ilyesmin?
Sok képlet van. Annyi évig, ahány évig együtt jártatok. Kétszer annyi évig, ahány évig együtt jártatok. Csak akaraterő kérdése: azon a napon ér véget, amikor elhatározod, hogy vége. Sosem tudod túltenni magadat rajta.
Bár főhősünk végül főiskolára ment, kihasználta a felszínen a képességeit, professzorként állást kapott a Columbián, de belül mindvégig őrizte magában azt a kismillió sebet, amit élete során szerzett, és ez ellen nem tett semmit, rezignáltan elfogadta.
De ugyanilyen attitűddel és mentalitással bírt minden szereplője a könyvnek. Például Rafa, aki látszatra küzdött a rákkal, de valójában az első pillanatban megadta magát a halálnak, s minden más csak színjáték volt, a nők, akik hagyták magukat kihasználni, vagy az Anya, aki sosem tudott ellenállni a bátyámnak. Mindegy, milyen idióta húzásai voltak – márpedig a bátyámnak rengeteg idióta húzása volt –, anyám mindig száz százalékig mellette állt, ahogy csak egy latina anya képes az ő querido legidősebb hijója mellett állni. (…) Az anyák állandóan olyanokat mondanak, hogy meg is halnának a gyerekükért, de anyám sose mondott ilyesmit. Nem volt rá szükség. Ha a tesómról volt szó, az arcára volt írva 112-es Tupac Gót betűkkel.”

Félreértés ne essék, tiszteletben tartom, hogy más kultúra, más nézőpontok és mentalitás, és elképzelni nem tudom, hogy milyen lehet az amerikaiak között bevándorlónak lenni, de egyszerűen azt éreztem, azt láttam a sorok között, hogy ők igenis ugyanolyan értékesek, mint bárki más, de egyszerűen képtelenek megbecsülni ehhez mérten magukat.

És ettől ilyen fájdalmas ez a kötet. Nem a szétcsúszó kapcsolatoktól, amikről egyértelműen látszik, hogy olyan természetűek, hogy képtelenség hosszú távon összetartani őket, talán pont azért, mert aki magát nem becsüli, maga nem törekszik a boldogságra, mástól hiába várja, hogy enyhítse a tátongó űr mélységét.
Ez volt az a nyár, amikor a fejünk felett lebegett minden, amivé majd leszünk.

És attól olyan reménytelen a könyv, hogy minden szava igaz.
Íme, a kőkemény valóság, a gyarló ember teljesen hétköznapi képe, szabados kifejezésekbe csomagolva, s mégis, Díaz úgy illeszti egymás mellé a szavakat, hogy azok egészéből valami egészen rendkívüli, fennkölt dolog születik.
Egyszerre szórakoztat, mint a modern nyelv szállóige-gyárosa, és őszinte krónikása annak a létformának, amit úgy hívunk: Ember.
Terhes vagyok, mondja.
(…)
Van nagy meglepetés, van nagyobb meglepetés és van ez.
Persze legyünk őszinték, először minden megbotránkoztatott. Gyakorlatilag az összes szava, a témaválasztásai, a történetek tartalma, a karakterek, minden. Csakhogy arra lettem figyelmes, hogy ahogy haladtam az olvasással, némi fáziskéséssel elkezdett beérni a dolog. Mit tudok én, hogy megbotránkozzak bármin is? Ki vagyok én, hogy egy számomra távoli kultúrát akárcsak gondolatban is bíráljak?
Mondjuk úgy, egy-másfél oldalas lemaradásban volt a totálisan empatikus lényem, karöltve a kortárs szépirodalmat értékelő énemmel.
Míg én olvastam, ők mögöttem ráérősen, elgondolkozva a dolgokon sétálgattak. Aztán persze a könyv végén beértek, és azóta is folyamatosan letaglóznak. Illetve Díaz.
Mert elképesztően zseniális ez az hombre, aki valahogy észrevétlenül elérte, hogy finnyás kis ízlésem teljesen belehabarodjon. És egyre csak jár az agyam, elő-előveszek újra bizonyos részeket, és olvasgatom, mert valahogy nem enged. Én meg nem is akarom elhagyni!

Azt hiszem, Nimának valahol igaza van, és szerelmes lettem Díazba, pedig hát... fogalmazzunk úgy, hogy nem is kellene az esetemnek lennie. Mégis egyfolytában arra gondolok, hogy mikor jön már a következő könyve, és titkon még arra is, hogy milyen jó lenne személyesen is megismerni. ;)

Szerző: Junot Díaz
Eredeti cím: This Is How You Lose Her
Oldalszám: 999
Megjelenés: 2013

Értékelés:
Beleolvasó
Ha tetszett a poszt, oszd meg másokkal is!

0 megjegyzés:

Ne tartsd magadban...

Mondd el bátran a véleményed!

Ha vinnél valamit, merthogy nem közkincs ám ez itt...

Creative Commons Licenc
Gretty Gretty szerint a világ - Egy regénylakás könyvei című műve Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! 3.0 Unported Licenc alatt van.
DMCA.com .

Ha üzennél...

Név

E-mail *

Üzenet *

Vendégszerepléseim a Klubrádió (95,3) Bemutatópéldány című műsorában, ahol Tímár Ágnessel beszélgetünk könyvekről.
.
 
Support : Creating Website | J. | Mas
Proudly powered by Blogger
Copyright © 2010-2013 Egy regénylakás könyvei - All Rights Reserved