John Scalzi: Az utolsó gyarmat - Egy regénylakás könyvei John Scalzi: Az utolsó gyarmat - Egy regénylakás könyvei
Friss posztok:
Főoldal » , , , , , » John Scalzi: Az utolsó gyarmat

John Scalzi: Az utolsó gyarmat

Írta: Gretty | 2013. augusztus 21., szerda | 11:32

Kétezer-ötszáz telepes pont elég ahhoz, hogy beindítsák az emberi életre berendezkedés folyamatát. Épp csak annyian vannak, hogy ha kihalnak, a GYV szomorúan elhullajt egy könnycseppet, majd gyorsan tovább is lép. És valóban, a megkönnyezésük szigorúan fakultatív. Érdekes állapot: egyszerre vagy létfontosságú az emberiség csillagok benépesítéséért vívott harcában, és leírható veszteség. Mindent összevetve - gondoltam bele - talán jobb let volna, ha mégis inkább a Huckleberryn maradok.

Fülszöveg:
Katonai szolgálata végeztével John Perry leszerelt, és eseménytelen veteránéveit Huckleberry távoli bolygóján tengeti, ahol a Gyarmati Szövetség falusi békebírójaként a telepesek tyúk- és kecskepereiben szolgáltat igazságot. A korábban a Különleges Erőknél szolgáló feleségével, Jane Sagannel él együtt, több hektáros tanyájukon földet művelnek, és büszkeségtől dagadó kebellel figyelik, hogyan cseperedik örökbefogadott lányuk, Zoë.
A falusi idill nyolc évét azonban egy csapásra fenekestül felforgatja, amikor a Gyarmati Szövetség fejese kopogtat a portájukon. Az emberek gyarmatbirodalma ugyanis politikai válság szélére sodródott: a maroknyi telepes segítségével létesített egykori kolóniák az évek során annyira megerősödtek, hogy egy ideje maguk is gyarmatosítási jogot követelnek saját bolygóiknak. Ki más lehetne rátermettebb kormányzója a baljós nevű Roanoke-ra készülő, tíz külön világról érkezett, önfejű telepesnek, mint Perry, a békebíró és az ellentmondást nem tűrő Sagan? Az új kolóniához a Gyarmati Szövetség nagy reményeket fűz, de nem csak azért, mert ezzel megzabolázhatja az elégedetlenkedő gyarmatokat, hanem egy ennél grandiózusabb, magasztosabb cél hajtja, mely egyben Johnt és Jane-t is a galaktikus politika, ármány és cselszövés legmélyebb vízébe dobja, a fejük felett lebegő háború árnyáról már nem is beszélve.

Szerző: John Scalzi
Eredeti cím: The Last Colony
Sorozat: Vének háborúja #3
Oldalszám: 292
Kiadó: Agave
Megjelenés: 2013


Minden jó érzésű olvasónak, akinek tetszett az első két rész, illendő volt hangosan sikoltozni Az utolsó gyarmat megjelenésének hírére, és magam sem tettem másképp. A Vének háborúja sorozat egy olyan "ritka kivétel", ahol az önálló kötetnek induló könyv elébb trilógiává, majd mára már nagyjából amíg csak szeretjük olvasni sorozattá nőtte ki magát. (Bár volt nagy riadalom a köszönetnyilvánításnál, de még szerencse, hogy a szerkesztő kommentált közben.)

Az a kórság kapott el mostanra, hogy úgy érzem, az első két résznél nagyjából elmondtam mindent, amit csak tudni kell a könyvek felett ismeretlenül álldogálónak, és mint általában a sorozatoknál, mostanra már jobban esik bennfentesként elmerülni benne, mint magyarázni, hogy miért is kell ez annak, aki még nem kaparintotta meg. Mert hogy kell neki, azt most mondom, ne is nagyon álljunk le vitatkozni, higgyétek el, és nem bánjátok meg. Viszont ettől még nem változik, hogy nem nagyon tudok már sok újat mondani így a harmadik részre, aki eddig eljutott, tudja, hogy mire számíthat, maximum csak annyit árulhatok el, hogy Scalzi hibátlanul tartja a stílusát, nem lehet csalódni benne. 

Immár John és Jane együtt élnek egy kolóniabolygón, és boldog átlagemberként (haha, de amúgy tényleg, már amennyire van ilyen a gyarmatbolygókon) élik mindennapjaikat, nevelik Zoét és igazgatják legjobb tudásuk szerint a közösség életét. Mármint Jane lelkiismeretes, John meg elvan, de Scalzi írói vénáját méltatva megjegyzendő, hogy gyakorlatilag 3 mondatból érezni/érteni lehet két év lelkiállapotát, ennyiből képes leírni, mi meg el tudjuk képzelni, hogy miként telnek a mindennapjaik. A vicc, hogyha így maradtak volna, én akkor is szívesen (isten látja lelkem, nehéz kimondani, de talán még szívesebben is?! sicc!) olvastam volna róluk.
De mint ismeretes, rajtam kívül mindenki számára kívánatos a cselekmény, sci-fi esetében meg nyugodtan beszéljünk akár akcióról, szóval felkerekedünk a Gyarmati Véderővel, és új kolóniát alapítottunk. Ráadásul olyat, amit eddig még nem, azaz nem a Földről érkezők kezdik művelésre alkalmassá tenni a kinézett bolygót, hanem olyan bolygónk fiai, akik már eleve máshol éltek.
Ez két szempontból is probléma: egyrészt ilyen még nem volt, a kolóniák lakóinak annyira nagyon a seggükön kéne ülni, és nem ugrálni, hogy még az én szemem is csípi, nemhogy a GYV-jét, másrészt meg ott a Konklávé, akik megelégelték, hogy az emberi faj kekeckedik mindenkivel, és összefogtak ellenünk, ráadásul elég szemét módon. 412 faj tömörült össze, hogy azt mondhassák nekünk, hogy Ácsi! Nincs gyarmatosítás. Oké, nem csak nekünk, hanem másoknak is, de én azért a korábbi részek tanulságaként azt szűrtem le, hogyha egyszer kijutunk az űrbe, és maradunk ilyenek, gyakorlatilag úgyis mindenkinek velünk lesz baja, ráadásul okkal.
Szóval nem lehetne gyarmatosítani, de mi mégis ugrálunk, úgyhogy ki szív? Még szép, hogy Perry-ék!
Ahh, ráadásul a GYV nagy játékos, és átver mindenkit (illetve nyilván Scalzi az, de értitek...), a gyarmatbolygó nem is az, ami, segítség az nincs, ellenben beduin űrőslakosok vannak, a szereplők újra hullnak, Jane ismét szupergirl lesz, John meg szerencsétlen kapkodja a fejét, és egy szál legényként menti meg megint a világot. Na jó, a végére kicsit elszaladt velem a ló, mert John Perry nem John McLaine, de aki olvasta a Vének háborúját, az érti, aki meg ezt a posztot olvassa ahelyett, hogy elkezdené a sorozatot, annak enyje-benyje, irány valamelyik könyvesbolt!

Mesélhetnék még a történetről, de meg nem fogok, mert már így is jóval többet írtam, mint akartam, csak hát elragadott a hév, úgyhogy inkább áradoznék a stílusról.

Egyszerűen imádom, ahogy Perry karakterét megformázta az író. Nagyon tetszik, hogy nem tűnt el 75 év tapasztalata, hogy John a példája annak, hogy idős korban is lehet a szellem fiatalos, szarkasztikus, és szerethet a szív, még akkor is, ha egy élet, ha nem több nyomorította már. Jellemen múlik, illetve az alaphelyzetet ismerve némi tatarozáson is, hogy lássuk, öreg ember nem vén ember. Persze, azt épp nem mondom, hogy John Perry-t könyves álompasinak, hiszen azért csak elmúlt már 90 éves, még ha 30-nak néz is ki, de tekintve, hogy John Scalzi maga is férfiember, nem is álompasinak formázta főhősét. (Egyébként meg igencsak az lett...) Ellenben példaképnek talán igen. Mert itt ez a karcos, flegma jóember, akit akár játszhatna Jack O'Nell is Richard Dean Andersonként, ha egyszer filmesítenének, és természetesen rendelkezésre állnak a zöldítő-fiatalító technika a filmesek számára. (Tudom, ő már közhelynek számít, de ha egyszer imádom a CSK-t. - Velkei Zoli, ne bánts!)
Annyira karakterazonos, a 90 leélt évre jellemző ez a mindenbe beleszarok, mégis vannak erkölcsi normáim hozzáállás, hogy valami ijesztő, és bár imádtam a Szellemhadtestet is, itt újra egyértelműen a főszereplő viszi el a hátán a könyvet.
Persze Jane is jó, sőt, jobb, mint volt, árnyalata Scalzi egy emberibb oldallal is, mégsem ér a férje közelébe.

Nehezen írok rosszat is egy ennyire kedvelt sorozatomról, mégis azt kell mondjam, hogy bár a megszokott akció dús és izgalmas sztorit kaptuk, én valahogy untam. Nem úgy, ahogy egy rossz könyvet nem bír elviselni az ember, hanem úgy, hogy mindkét korábbi rész történése jobban lekötött, mintha már tényleg Scalzi világában élnék, és baromira elkezdett irritálni az emberi hülyeség, ami miatt megint ilyen helyzetbe keveredtünk. Persze a real life-ban is irritál, de ott azzal védekezem, hogy nem olvasok újságot. Itt meg ugye olvasni kellett a kicsinyes húzásokról és játszmákról, és kissé belefáradtam, hogy rohangálunk kint az űrben, de még mindig nulla a másokkal való együttműködési készségünk.

Nyilván ez a "jó" tulajdonságunk adja a kimeríthetetlen lehetőséget hasonló sztorik megírására, úgyhogy vegyük a rinyámat lányos hisztinek, de attól még marad bennem az érzés. Ezúttal szívesebben olvastam volna egy lassabb folyású, kvázi unalmasabb életről a Huckleberry-n.
Mentem magam azzal, hogy lány vagyok, és ezen kifogásból eredően abban is biztos vagyok, hogy a férfi olvasók, meg a kevésbé nyűgös csajok imádni fogják, mert inkább viszi tovább a könyv a Szellemhadtest stílusát, mint a kezdő részét, és ahogy olvastam máshol, ez bejön a sci-fi rajongóknak.

Újabb lények, visszaköszönő régi fajok, lelkiismeret furdalás nélkül hulló szereplők, politikai csatározások és akció egy igen jó arányérzékkel megírt könyv lapjain. De szerintem elindult valami, ami miatt ez a sorozat a kezdeti populáris, langymeleg sci-fiből lassan egy keményvonalasabb sci-fivé válik. Szinte látszik, hogy válik Scalziból érett író... Márpedig ezt a csodát vétek kihagyni.

Szerintem:
Szerinted?




Ha tetszett a poszt, oszd meg másokkal is!

0 megjegyzés:

Ne tartsd magadban...

Mondd el bátran a véleményed!

Ha vinnél valamit, merthogy nem közkincs ám ez itt...

Creative Commons Licenc
Gretty Gretty szerint a világ - Egy regénylakás könyvei című műve Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! 3.0 Unported Licenc alatt van.
DMCA.com .

Ha üzennél...

Név

E-mail *

Üzenet *

Vendégszerepléseim a Klubrádió (95,3) Bemutatópéldány című műsorában, ahol Tímár Ágnessel beszélgetünk könyvekről.
.
 
Support : Creating Website | J. | Mas
Proudly powered by Blogger
Copyright © 2010-2013 Egy regénylakás könyvei - All Rights Reserved