Tényleg korunk Jane Austenje? - Egy regénylakás könyvei Tényleg korunk Jane Austenje? - Egy regénylakás könyvei
Friss posztok:

Tényleg korunk Jane Austenje?

Írta: Gretty | 2013. szeptember 24., kedd | 13:10

Őszintén szólva ritkára gyűlölöm a hasonlítgatásokat, pláne a marketing szemléletűeket, mert akkorát lehet zakózni velük, hogy egy méretes fa sem állítja meg a lefelé guruló érdeklődésemet és elégedetlenségemet, ha ilyesmivel lövik be az elvárásaimat, aztán közben kiderül, hogy erős túlkapás volt a dolog.
Sajnos mégis kismillió példa van az ilyesmire, éppúgy képtelenek erről leszokni az illetékesek, mint mondjuk a nevek magyarosításáról, vagy az egyen borító hirtelen megváltoztatásáról folyamatban lévő sorozat esetén.

Persze apró dolgok ezek, mondhatni lényegtelenek, de olyan piszok rosszul tud esni az embernek, pláne, ha megrögzött könyvfaló.
És azt is tudom, hogy nem feltétlen magyar találmány ez, külföldön is egymást érik a keresztajánlások: írók írnak barátnők könyveire, meg neves lapok hasonlítják egymáshoz a különböző hangzatos szerzőket, mert mekkora buli is az, telik a karakterszám, jobban fogy a könyv...

De néha beletrafálnak...
Vagy nem.

Az van ugyanis, hogy Julia Quinnt - akit azért bátran nevezhetünk kiváló történelmi romantikus írónak -, nem átallottak egész egyszerűen a modern kori Jane Austennek nevezni.
És ez valahol nagyon igaz. De összességében mégsem.

Én imádom Austent! Azt a fajta szigorú szabályok közé szorított, finom illendőséggel átszőtt visszapofázásokat, amiket egymásnak osztanak a szereplői a kornak megfelelően, egyszerűen falom, sőt, egy időben direkt memorizáltam párbeszédeket, hogy alkalmas időben ezzel fegyverezzem le dolgaim kéretlen kommentálóit. Hibátlanul működött! ;)
Emellett Austen szellemes, bár inkább visszafogottan, mint hasfalszaggatóan, bár tény, hogy a helyzetkomikumhoz nagyon értett, hovatovább, ha ma élne, profi sorozat-forgatókönyvíró lenne.
Csakhogy ez a bulvár rész, mondhatni, és édes kevés lenne örökkévalóságához, ha nem tudott volna nagyon, de nagyon karakterizálni.

És itt van Julia Quinn. A könyvei eleve abban a korban játszódnak, mint a nagy elődé, bár bizonyos szempontból jóval pikánsabbak az akkori közerkölcshöz képest (mint szinte akármelyik mai HR író műve), de még mindig messze nem Nicole Jordan-féle már-már polgárpukkasztóba hajlóak.
Humor is van, de még még milyen, és ezt kombinálja azzal a tipikusan austeni odamondogatással, ahol a sértés mértékénél már csak a választékos, finoman kétértelmű megfogalmazás a fontos.

És ezt Quinn nagyon érti!

Anthony Bridgerton, megátalkodott Élvhajhász (nem ám kisbetűvel, hanem naggyal), mint a Bridgerton örökség felelőse, a reményteli vikomt elérkezettnek látja az időt a nősülésre. Mivel felelősségteljes, no meg jó adag saját démonnal küzdő férfiember, roppant racionálisan közelíti meg a témakört.
A leendő mátka legyen a szezon legragyogóbb teremtése, hiszen mégis csak kellemesebb úgy teljesíteni a férji kötelességeket; legyen némi esze, mert azért buta nővel elég kínkeserves dolog hosszú éveket leélni; és persze a legfontosabb, hogy az ég egy adta világon semmit ne mozgasson meg benne érzelmi szinten.
És ezt ő egyébként nem azért vallja, mert tipikus nemes, aki nem hisz az érzelmekben, hanem mert baromira fél tőlük.
Na, de nincs különösebben nehéz dolga, akármilyen fura kombót is követel meg a lehetséges arájától, mert egy szezon alatt annyi kiházasításra váró úri kisasszony nő ki a báltermek termékeny táptalajából, hogy no még.
El is dönti, hogy Edwina Sheffield épp megfelelő lesz a tervteljesítéshez, csak azzal nem számolt, hogy a lány nővére, Kate, ha megfeszül sem pártolja a menyegzőt egy Élvhajhásszal.
Márpedig Lady Whistledown azt írta Anthony-ról, és köztudomású, hogy Lady Whistledownnak általában igaza van. Kivéve, amikor nem.És persze a tesztalany se döntene soha nővére ellenében.
Igen, az ilyen típusú történetek lényegei, hogy a szerelmesek összejönnek ilyen-olyan módon, aztán boldogan élnek, míg meg nem halnak, jólétben, egészségben...
Akinek ez elviselhetetlen klisé, lehetőleg ne olvasson történelmi romantikust, mert mint itt is, nem az a lényeg, hogy vajon tényleg?, hanem, hogy miként érnek boldog révbe a szereplők.
És ami megkülönbözteti ezáltal a történetek sokaságát, az a karakterek, a félreértések alakítása, no meg a humor.

Ezen szempontok alapján bátran kijelenthető, hogy Julia Quinn könyveinél kevés jobb van a műfajon belül.
A helyzetkomikumok és a szellemes párbeszédek alapján méltán megérdemli, hogy összemérjük Austennel, mert hát fából van bizony az, aki legalább három fejezetenként ne röhögne fel nagyon hangosan, bár ez a szám valójában jóval magasabb, csak nem akarok túlzónak tűnni. :)
A vikomt, aki szeretett engem sem marad el ettől az elvárástól, minden sora nevetésre ingerlő tömény élvezet, amit bármikor kapok le a polcról, garantált, hogy imádni fogom.

Viszont meg kellett figyelnem valami mást is olvasás közben, akármennyire is vallom azt, hogy egyenesen bűn, ha egy háztartásban nem lelhető fel Julia Quinn teljes életműve (Austené mellett persze).
Ez pedig nem más, mint hogy a hölgy karakterizálás terén elmarad Jane anyánk mögött.

Teszem ezt a kijelentést arra alapozva, hogy bár míg olvasunk, minden szereplője élesen elválik, élő és eleven, sőt, könnyedén megkülönböztethető, sajnálatos módon egyszersmind könnyen felejthető is a könyv becsukása után.
Mert hát minden hőse nyakas, és akaratos, szerethető és élénk, kisebb-nagyobb difikkel, amiket meg lehet érteni, és lehet velük szenvedni, no meg örülni, ha jellemfejlődésüknek hála túllépnek ezeken, én mégse tudnék 3, csakis az adott szereplőre jellemző tulajdonságot mondani, ami miatt hosszú távon is megragad bennem.
Illetve egyetlen egyet mégis, és eddig még csak nem is volt általam is olvasott saját könyve. Ő pedig nem más, mint a háttérben - nem is annyira a háttérben - előszeretettel machináló, vidáman szemtelen, és szemtelenül vidám, felbujtásra és huncutságra mindig kapható Colin Bridgerton.
Ő az egyetlen, akire élénken emlékszem A herceg és énből, és ő az, aki itt is a legmélyebb nyomot hagyta bennem. Pedig, őt még tényleg nem lehetett igazán megismerni.

Ezt pedig kicsit fájlalom Quinnél, mert ez a felfedezésem ide vagy oda, attól még klasszisnak számít, mégis most orrolok rá, hogy nem tudja megugrani még ezt is, hogy tényleg modern kori Austenné avathassuk.
Egyszerűen hiányoznak tőle az árnyalások, a mélységek, megmarad a szórakoztató felszínen, bár az szent igaz, hogy e szinten piszok jól csinálja, amit csinál.

Csak hát szeretnék pontosabban emlékezni Daphne és Hastings dolgaira, ahogy majd Anthony és Kate alakjára is, ha már a következő részt olvasom.
Mert addig oké, hogy egyben darálva ez nem tűnik fel, és hogy évek múlva is rendszeresen újra visszatérek a korábban már olvasott regényekhez, de az alakjuk tudattalan beleégése az emlékeimbe, az hiányzik.

Persze az is lehet, hogy csak azért dől Austen felé a mérleg, mert már annyiszor feldolgozták, hogy lehetetlen nem ismerni a szereplőit, bár nem hiszem. De hé, Hollywood! Állok elébe a tesztelésnek! Csináljatok filmeket a Quinn-könyvekből is!

Meg az is igaz, hogy számomra nem a tudatos emlékek, hanem az érzelmi lenyomatok a mérvadóbbak. Amikor évek múltán is emlékszem az érzésre, hogy milyen volt olvasni valamit, még úgy is, hogy homályba vesznek a részletek. És ilyen szempontból Quinn azért mégis csak egyezik Austennel, mert bár a karaktereit felidézni idővel már nem olyan mértékben tudom, bármikor széles mosoly kúszik az arcomra, ha Bridgerton könyvre gondolok, mert mindig pontosan ugyanazt érzem: bármelyik Julia Quinn  könyvvel rengeteg nevetés vár rám. :)

(...) két összebékíthetetlen csoport van Londonban, akik örökre éles szembenállásban maradnak, mert elsimíthatatlan érdekellentét áll fenn közöttük: az ambiciózus anyák és a megrögzött agglegények.
Az ambiciózus anyáknak férjhez adandó lányaik vannak. A megrögzött agglegények nem akarnak megnősülni. A konfliktus lényegét mindenki megérti, akinek egy csöpp esze is van (...)

Fülszöveg:
1814 is eseménydús szezonnak ígérkezik, de e sorok írójának véleménye szerint ez nem igaz Anthony Bridgertonra, London legkívántabb agglegényére, aki ez idáig semmi jelét nem mutatta házasulási szándékának. És az igazat megvallva, miért is mutatná? Nála jobban senki nem játssza a tökéletes élvhajhászt.
Lady Whistledown társasági lapja, 1814. április


De a pletykalap szerzője ezúttal téved. Anthony Bridgerton nemcsak hogy elszánta magát a nősülésre, de már ki is választotta magának a feleségjelöltet. Az egyetlen akadály a hölgy nővére, Kate Sheffield, a legalkalmatlankodóbb nőszemély, aki valaha londoni bálterembe tette a lábát. A tüzes intrikus megőrjíti Anthonyt elszántságával, hogy megakadályozza a házasságot. De amikor Anthony Bridgerton éjszakánként lehunyja a szemét, Kate igen erotikus álmokban jelenik meg neki. A közvélekedéssel ellentétben Kate biztosra veszi, hogy nem a megjavult szoknyavadászokból lesz a legjobb férj; Anthony Bridgerton pedig a legnagyobb élvhajhász. Kate elszántan védelmezi a férfitól húgát, de fél, hogy éppen az ő szíve sebezhető. Amikor Anthony ajka az ajkához ér, hirtelen attól tart, ő maga sem képes ellenállni ennek a megvetendő élvhajhásznak.

Szerző: Julia Quinn
Sorozat: The Bridgertons #2
Oldalszám: 304
Kiadó: Gabo Kiadó
Megjelenés: 2012


Szerintem:
Szerinted?




Ha tetszett a poszt, oszd meg másokkal is!

0 megjegyzés:

Ne tartsd magadban...

Mondd el bátran a véleményed!

Ha vinnél valamit, merthogy nem közkincs ám ez itt...

Creative Commons Licenc
Gretty Gretty szerint a világ - Egy regénylakás könyvei című műve Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! 3.0 Unported Licenc alatt van.
DMCA.com .

Ha üzennél...

Név

E-mail *

Üzenet *

Vendégszerepléseim a Klubrádió (95,3) Bemutatópéldány című műsorában, ahol Tímár Ágnessel beszélgetünk könyvekről.
.
 
Support : Creating Website | J. | Mas
Proudly powered by Blogger
Copyright © 2010-2013 Egy regénylakás könyvei - All Rights Reserved